Meglöktek; gurultam szét s váltam végtelenné
oly sokáig próbáltam egy maradni
szerettem volna légben felhő lenni, de
elkapott egy tajtékos szellő
és üveggolyóvá változtatott.
Te voltál az; ki útnak indított véletlen
Elvesztem benned és veszetten kerestem életem
Értelmét. Nem maradt több kérdés, érdekes érzés
üres órákkal játszó, meddővé lett merengés
holnapokat tagadó féltő késztetés, hisz
Te-engem kelletlen, meglöktél s én engedtem;
Futottam az árral, míg volt hova mennem
és énekeltem az éneket a legszebb hangig
mert addig nem ér véget, míg meg nem írták végleg
kölcsönhatások bárgyú foglyaként
Meglepetés; az utolsó dalt is.

Azt hittem, hogy elestem.
Dőltem hátra s mindjárt itt volt már!
De nem.
Mégsem buktam el.

Azt hittem, hogy elvesztem.
Összefolyt a láthatár és kékültem,
de nem.
Mégis meglettem.

Azt hittem, fájni fog.
Vártam az ütést a testemen,
de nem.
Helyette megöleltek.

Jött az idők vége
és azt hittem, hogy meghaltam.
Nem.
Mindezt megálmodtam.
S ha el is estem volna,
te karodba boruljak, Uram,
Mert te vagy az én egyetlen, biztos
és kegyelmes kiutam.

Jött az idők vége
és azt hittem, hogy meghaltam.
Nem.
Mindezt megálmodtam.
S ha el is estem volna,
a te karodba essek, Uram!
Te vagy az én egyetlen és biztos,
kegyelmes kiutam.