Kedvetlenül pillantott a semmibe; és a semmi visszanézett
szemezésüknek a következő harmincnyolc esztendőben
az idő rohanása sem vethetett véget -
így vétetett hát semmibe a tétova merengés
"hogy mi mindent jelent a valódi létezés?"
a nevetést, csendülést, fájdalmas teremtést
miről nem tudott semmit, de a semmi sem tudta jobban
hogy az életben az értelem legtöbbször szótlan
és a jelentés csak délibáb a neuron-szőtte bogozatban
az álomban is az a szép, hogy illékony és megfoghatatlan.

Meglöktek; gurultam szét s váltam végtelenné
oly sokáig próbáltam egy maradni
szerettem volna légben felhő lenni, de
elkapott egy tajtékos szellő
és üveggolyóvá változtatott.
Te voltál az; ki útnak indított véletlen
Elvesztem benned és veszetten kerestem életem
Értelmét. Nem maradt több kérdés, érdekes érzés
üres órákkal játszó, meddővé lett merengés
holnapokat tagadó féltő késztetés, hisz
Te-engem kelletlen, meglöktél s én engedtem;
Futottam az árral, míg volt hova mennem
és énekeltem az éneket a legszebb hangig
mert addig nem ér véget, míg meg nem írták végleg
kölcsönhatások bárgyú foglyaként
Meglepetés; az utolsó dalt is.