Mi az ördög történt, gondoltam ott
és akkor; felderengett előttem egy tengerpart,
amit már nem látogatunk meg, de te
csak tovább ontod magadból a bullshitet
egy írógép lélekölő kattogásának ritmusára
a sajnálatodat egy piros kupaknak látom
hófehér homokszemek rengetegében, jézusom,
mennyire lassan telik az idő így a huszonnegyedik órában
hát nincsen benned semmi kétség? atyaég,
de utálom jó ideje ezt a szobát,
csak ne lenne ilyen szűk a komfortzóna
a te szavaid visszhangozza a koponyám csendje
s én a döbbenettől felnevetek: emlékszel még?!
nincsen ennek semmi értelme, milyen jó anya lennék,
mondod; az olasz riviérán hunyorogtam volna a messzeségbe,
ha nem dobod el magadtól a lehetőségét
istenem, te-nem, te nem tűntél ilyennek ezelőtt
- és mi lenne igaz azután, hogy még te is, aki
kötelet fontál velem a távolságból, te
elengeded a végét és nézed, ahogy zuhanok
megmentettelek volna önmagadtól is, ha hagyod
ránk nehezedni a boldogság súlyát, akartad?
valaha is, vagy nem is, de bevallhatod, hogy találtál mást
felveszlek a földről és recéid számolom
szénné égett valóságok között ficánkoló remény,
amit a beléd vetett hitem táplált, mióta
egy kurva nagy találkozásból születtünk újra
milyen üresen tátong a tér a fátyol mögött
lassan csordogál medrében a néma odaadás,
ahogy távozni készülsz még utoljára, kedvesen
szólsz hozzám, ne veszítsük el egymást, kataklizmám
voltál s leszel az örökkévalóságig, hisz tudod, de én
már csak a vállad fölé képzelem óvatosan
nem fáraszt többé a gondolat, hogy te is el -
hagysz, amint a nap felbukkan sivár léted
általam felvirágoztatott hajnalán.

Azt hittem, hogy elestem.
Dőltem hátra s mindjárt itt volt már!
De nem.
Mégsem buktam el.

Azt hittem, hogy elvesztem.
Összefolyt a láthatár és kékültem,
de nem.
Mégis meglettem.

Azt hittem, fájni fog.
Vártam az ütést a testemen,
de nem.
Helyette megöleltek.

Jött az idők vége
és azt hittem, hogy meghaltam.
Nem.
Mindezt megálmodtam.
S ha el is estem volna,
te karodba boruljak, Uram,
Mert te vagy az én egyetlen, biztos
és kegyelmes kiutam.

Jött az idők vége
és azt hittem, hogy meghaltam.
Nem.
Mindezt megálmodtam.
S ha el is estem volna,
a te karodba essek, Uram!
Te vagy az én egyetlen és biztos,
kegyelmes kiutam.

Elkésett angyalokkal számolom és aztán csigavonalba rendezem
a homokóránk pergő gránátalmamagjait
Az egész olyan, mintha egyszer már megtörtént volna
Csak már nem emlékszem, hogyan kezdődik

Megfordíthatnám újra a homokórát
És ihatnám tovább a tekilát
Az angyalokkal, akik már túl részegek
De én hányok helyettük
Ők élvezik, én meg félek

Meglöktek; gurultam szét s váltam végtelenné
oly sokáig próbáltam egy maradni
szerettem volna légben felhő lenni, de
elkapott egy tajtékos szellő
és üveggolyóvá változtatott.
Te voltál az; ki útnak indított véletlen
Elvesztem benned és veszetten kerestem életem
Értelmét. Nem maradt több kérdés, érdekes érzés
üres órákkal játszó, meddővé lett merengés
holnapokat tagadó féltő késztetés, hisz
Te-engem kelletlen, meglöktél s én engedtem;
Futottam az árral, míg volt hova mennem
és énekeltem az éneket a legszebb hangig
mert addig nem ér véget, míg meg nem írták végleg
kölcsönhatások bárgyú foglyaként
Meglepetés; az utolsó dalt is.