Rab országban rab a lélek
Álmukban látják, hogy eszerint kélnek
Sokszor érzik, hogy tenni is félnek,
Mert elmenni vagy maradni egyaránt vétek.

Rab országban rab a gondolat
Megfélemlítő a véleményáradat
Köves partjain töredezik a vakolat
Bélyegét rányomja az uralkodó-i hangulat.

Rab országban kirakatválasztások
Üvegarccal ellátott ó-rendszerváltozások
El nem feledett múltbéli hazugságok
Alkotják fog hegyén a megrekedt átkot;

Hisz rab országban megállt végleg
Nem érdekel senkit a rothadó lényeg
Belülről zabálja széjjel a féreg
S démonok torkából zeng az ítélet,

Hogy a szabadság nem egy állandó tényező
Csak addig a miénk, míg van hozzá levegő
És nem nyugszik bele búsan a független megvető
Hogy szépiaszínre vált lassan egy gondolat, oly felemelő,

Hogy csak szabad országban lehet szabad az élet,
Tengerkék igazával megvetettek a remények
S nappalok, holnapok, éjszakák vagy fényévek
Távlatából sem csorbulnak a ránk váró jövőképek.

Mi az ördög történt, gondoltam ott
és akkor; felderengett előttem egy tengerpart,
amit már nem látogatunk meg, de te
csak tovább ontod magadból a bullshitet
egy írógép lélekölő kattogásának ritmusára
a sajnálatodat egy piros kupaknak látom
hófehér homokszemek rengetegében, jézusom,
mennyire lassan telik az idő így a huszonnegyedik órában
hát nincsen benned semmi kétség? atyaég,
de utálom jó ideje ezt a szobát,
csak ne lenne ilyen szűk a komfortzóna
a te szavaid visszhangozza a koponyám csendje
s én a döbbenettől felnevetek: emlékszel még?!
nincsen ennek semmi értelme, milyen jó anya lennék,
mondod; az olasz riviérán hunyorogtam volna a messzeségbe,
ha nem dobod el magadtól a lehetőségét
istenem, te-nem, te nem tűntél ilyennek ezelőtt
- és mi lenne igaz azután, hogy még te is, aki
kötelet fontál velem a távolságból, te
elengeded a végét és nézed, ahogy zuhanok
megmentettelek volna önmagadtól is, ha hagyod
ránk nehezedni a boldogság súlyát, akartad?
valaha is, vagy nem is, de bevallhatod, hogy találtál mást
felveszlek a földről és recéid számolom
szénné égett valóságok között ficánkoló remény,
amit a beléd vetett hitem táplált, mióta
egy kurva nagy találkozásból születtünk újra
milyen üresen tátong a tér a fátyol mögött
lassan csordogál medrében a néma odaadás,
ahogy távozni készülsz még utoljára, kedvesen
szólsz hozzám, ne veszítsük el egymást, kataklizmám
voltál s leszel az örökkévalóságig, hisz tudod, de én
már csak a vállad fölé képzelem óvatosan
nem fáraszt többé a gondolat, hogy te is el -
hagysz, amint a nap felbukkan sivár léted
általam felvirágoztatott hajnalán.

Azt hittem, hogy elestem.
Dőltem hátra s mindjárt itt volt már!
De nem.
Mégsem buktam el.

Azt hittem, hogy elvesztem.
Összefolyt a láthatár és kékültem,
de nem.
Mégis meglettem.

Azt hittem, fájni fog.
Vártam az ütést a testemen,
de nem.
Helyette megöleltek.

Jött az idők vége
és azt hittem, hogy meghaltam.
Nem.
Mindezt megálmodtam.
S ha el is estem volna,
te karodba boruljak, Uram,
Mert te vagy az én egyetlen, biztos
és kegyelmes kiutam.

Jött az idők vége
és azt hittem, hogy meghaltam.
Nem.
Mindezt megálmodtam.
S ha el is estem volna,
a te karodba essek, Uram!
Te vagy az én egyetlen és biztos,
kegyelmes kiutam.

Ki mit tud és mennyit?
Senki semmit s én magam is csak egy
parányit egy ámító univerzumból.

Na és mi van a jég alatt?
Meleg víz és felfedezetlen tengerek.
Érzések, arcok és emberek.

Többet tudok, vagy kevesebbet?
Ha jól kiismerlek, úgy leolvadnak
A felvetett maszkok az arcunkról.

Honnan tudná a közember, hogy mi rejtőzik
Zöldeskék szemek birtokában?
Vagy egy tündér titkos, cseles mosolyában?

Nem is jég talán az, mi van a felszínen
csak törékeny falak és kapuk melyek
ha lelkedet tapintják, omladoznak.

A reggel nem is olyan fagyos már,
Még mindig megszólal kismadár,
Még mindig ódát éneklünk a nyárnak,
Mikor az emberek már kabátokban járnak.

Kora reggel csak úgy ragyog a mosolyod,
még mindig napsugár üt át az arcodon,
És kincsemmé vált ez a pillanat is már,
legyen akár ősz, vagy tavasz;  nyár.