Kedvetlenül pillantott a semmibe; és a semmi visszanézett
szemezésüknek a következő harmincnyolc esztendőben
az idő rohanása sem vethetett véget -
így vétetett hát semmibe a tétova merengés
"hogy mi mindent jelent a valódi létezés?"
a nevetést, csendülést, fájdalmas teremtést
miről nem tudott semmit, de a semmi sem tudta jobban
hogy az életben az értelem legtöbbször szótlan
és a jelentés csak délibáb a neuron-szőtte bogozatban
az álomban is az a szép, hogy illékony és megfoghatatlan.

Nem tagadhatom, hogy mikor kinézek a zúgó
Kocsi ablakán a ködös szürke tájra: nem
érzek semmit... mert érzem én a színek
ízét akkor is ha elfojtják azokat;
Nem tagadhatom az álmodozásomat.

Nem tagadhatom, hogy mikor bújom a sárga
lapokat nem szorul meg a levegő tüdőmben egy
pillanatra, mikor egy szívszorító sorhoz jutok
és elvérzek mert a költő is elvérzett;
Nem tagadhatom gondolataimat.

Nem tagadhatom, hogy szívem sajog nap
mint nap a művészetért, s utolsó cseppig belé
adám egy tüzes versbe, mindenem mim van
nekem és miben boldog vagyok,
Nem tagadhatom, amire vágyok

Nem tagadhatom, hogy télen-nyáron,
messzi s közeli tájon mint hegyekben,
úgy a termő virágban is téged kereslek,
Mert magamat tagadnám,
ha azt mondanám, nem szeretlek.

Ki mit tud és mennyit?
Senki semmit s én magam is csak egy
parányit egy ámító univerzumból.

Na és mi van a jég alatt?
Meleg víz és felfedezetlen tengerek.
Érzések, arcok és emberek.

Többet tudok, vagy kevesebbet?
Ha jól kiismerlek, úgy leolvadnak
A felvetett maszkok az arcunkról.

Honnan tudná a közember, hogy mi rejtőzik
Zöldeskék szemek birtokában?
Vagy egy tündér titkos, cseles mosolyában?

Nem is jég talán az, mi van a felszínen
csak törékeny falak és kapuk melyek
ha lelkedet tapintják, omladoznak.