Rab országban rab a lélek
Álmukban látják, hogy eszerint kélnek
Sokszor érzik, hogy tenni is félnek,
Mert elmenni vagy maradni egyaránt vétek.

Rab országban rab a gondolat
Megfélemlítő a véleményáradat
Köves partjain töredezik a vakolat
Bélyegét rányomja az uralkodó-i hangulat.

Rab országban kirakatválasztások
Üvegarccal ellátott ó-rendszerváltozások
El nem feledett múltbéli hazugságok
Alkotják fog hegyén a megrekedt átkot;

Hisz rab országban megállt végleg
Nem érdekel senkit a rothadó lényeg
Belülről zabálja széjjel a féreg
S démonok torkából zeng az ítélet,

Hogy a szabadság nem egy állandó tényező
Csak addig a miénk, míg van hozzá levegő
És nem nyugszik bele búsan a független megvető
Hogy szépiaszínre vált lassan egy gondolat, oly felemelő,

Hogy csak szabad országban lehet szabad az élet,
Tengerkék igazával megvetettek a remények
S nappalok, holnapok, éjszakák vagy fényévek
Távlatából sem csorbulnak a ránk váró jövőképek.

Kedvetlenül pillantott a semmibe; és a semmi visszanézett
szemezésüknek a következő harmincnyolc esztendőben
az idő rohanása sem vethetett véget -
így vétetett hát semmibe a tétova merengés
"hogy mi mindent jelent a valódi létezés?"
a nevetést, csendülést, fájdalmas teremtést
miről nem tudott semmit, de a semmi sem tudta jobban
hogy az életben az értelem legtöbbször szótlan
és a jelentés csak délibáb a neuron-szőtte bogozatban
az álomban is az a szép, hogy illékony és megfoghatatlan.

Mi az ördög történt, gondoltam ott
és akkor; felderengett előttem egy tengerpart,
amit már nem látogatunk meg, de te
csak tovább ontod magadból a bullshitet
egy írógép lélekölő kattogásának ritmusára
a sajnálatodat egy piros kupaknak látom
hófehér homokszemek rengetegében, jézusom,
mennyire lassan telik az idő így a huszonnegyedik órában
hát nincsen benned semmi kétség? atyaég,
de utálom jó ideje ezt a szobát,
csak ne lenne ilyen szűk a komfortzóna
a te szavaid visszhangozza a koponyám csendje
s én a döbbenettől felnevetek: emlékszel még?!
nincsen ennek semmi értelme, milyen jó anya lennék,
mondod; az olasz riviérán hunyorogtam volna a messzeségbe,
ha nem dobod el magadtól a lehetőségét
istenem, te-nem, te nem tűntél ilyennek ezelőtt
- és mi lenne igaz azután, hogy még te is, aki
kötelet fontál velem a távolságból, te
elengeded a végét és nézed, ahogy zuhanok
megmentettelek volna önmagadtól is, ha hagyod
ránk nehezedni a boldogság súlyát, akartad?
valaha is, vagy nem is, de bevallhatod, hogy találtál mást
felveszlek a földről és recéid számolom
szénné égett valóságok között ficánkoló remény,
amit a beléd vetett hitem táplált, mióta
egy kurva nagy találkozásból születtünk újra
milyen üresen tátong a tér a fátyol mögött
lassan csordogál medrében a néma odaadás,
ahogy távozni készülsz még utoljára, kedvesen
szólsz hozzám, ne veszítsük el egymást, kataklizmám
voltál s leszel az örökkévalóságig, hisz tudod, de én
már csak a vállad fölé képzelem óvatosan
nem fáraszt többé a gondolat, hogy te is el -
hagysz, amint a nap felbukkan sivár léted
általam felvirágoztatott hajnalán.

Nem tagadhatom, hogy mikor kinézek a zúgó
Kocsi ablakán a ködös szürke tájra: nem
érzek semmit... mert érzem én a színek
ízét akkor is ha elfojtják azokat;
Nem tagadhatom az álmodozásomat.

Nem tagadhatom, hogy mikor bújom a sárga
lapokat nem szorul meg a levegő tüdőmben egy
pillanatra, mikor egy szívszorító sorhoz jutok
és elvérzek mert a költő is elvérzett;
Nem tagadhatom gondolataimat.

Nem tagadhatom, hogy szívem sajog nap
mint nap a művészetért, s utolsó cseppig belé
adám egy tüzes versbe, mindenem mim van
nekem és miben boldog vagyok,
Nem tagadhatom, amire vágyok

Nem tagadhatom, hogy télen-nyáron,
messzi s közeli tájon mint hegyekben,
úgy a termő virágban is téged kereslek,
Mert magamat tagadnám,
ha azt mondanám, nem szeretlek.

Azt hittem, hogy elestem.
Dőltem hátra s mindjárt itt volt már!
De nem.
Mégsem buktam el.

Azt hittem, hogy elvesztem.
Összefolyt a láthatár és kékültem,
de nem.
Mégis meglettem.

Azt hittem, fájni fog.
Vártam az ütést a testemen,
de nem.
Helyette megöleltek.

Jött az idők vége
és azt hittem, hogy meghaltam.
Nem.
Mindezt megálmodtam.
S ha el is estem volna,
te karodba boruljak, Uram,
Mert te vagy az én egyetlen, biztos
és kegyelmes kiutam.

Jött az idők vége
és azt hittem, hogy meghaltam.
Nem.
Mindezt megálmodtam.
S ha el is estem volna,
a te karodba essek, Uram!
Te vagy az én egyetlen és biztos,
kegyelmes kiutam.

Szertelen, szédült vadhajtások
övezik zarándoklatom hajnalát
volt egyszer egy képtelen álom
azon hajtja be vágyam zálogát
Érdekes, ahogy a köveket fújja
kell, hogy legyen ebben szenvedély
Otromba képzelgések szövik alakosra
Azt, mit elhordott a pázsitos éj
Sokan félik e száguldó vonatot
Pillanatkép a mozgó vásznon
Hisz létezésünk nem több a nyárnál,
mely jégbe fúl a halálos ágyán
Majd virágot küld énnekem s neked
Rákulcsoljuk ujjunk, s együtt féljük a közelgő telet.

Naprol napra jobban megvagyok gyozodve hogy isten szeret, ha fulem siket is e szeretre, hirvivo angyalt valaszt. Csak nekem formalva hogy mindenkepp megertsem. Íly onzetlen fenseges szeretet vajon kis szivem elbirja majd? Ugy erzem szetrobban, viszonozni szeretnem. Amit ugy tudok a legjobban ha boldogsagommal konyeket csalok szemebe

Ma este csak hozzád lenne türelmem
Együtt eltemetni az egész világot
És csak egy éjszákára elhinni azt,
Hogy nem lett elrontva a teremtés
És minden a helyén van.
De mivel a teremtésbe valahol hiba csúszott,
Egyedül vagyok ma este.

Ki mit tud és mennyit?
Senki semmit s én magam is csak egy
parányit egy ámító univerzumból.

Na és mi van a jég alatt?
Meleg víz és felfedezetlen tengerek.
Érzések, arcok és emberek.

Többet tudok, vagy kevesebbet?
Ha jól kiismerlek, úgy leolvadnak
A felvetett maszkok az arcunkról.

Honnan tudná a közember, hogy mi rejtőzik
Zöldeskék szemek birtokában?
Vagy egy tündér titkos, cseles mosolyában?

Nem is jég talán az, mi van a felszínen
csak törékeny falak és kapuk melyek
ha lelkedet tapintják, omladoznak.