Mi az ördög történt, gondoltam ott
és akkor; felderengett előttem egy tengerpart,
amit már nem látogatunk meg, de te
csak tovább ontod magadból a bullshitet
egy írógép lélekölő kattogásának ritmusára
a sajnálatodat egy piros kupaknak látom
hófehér homokszemek rengetegében, jézusom,
mennyire lassan telik az idő így a huszonnegyedik órában
hát nincsen benned semmi kétség? atyaég,
de utálom jó ideje ezt a szobát,
csak ne lenne ilyen szűk a komfortzóna
a te szavaid visszhangozza a koponyám csendje
s én a döbbenettől felnevetek: emlékszel még?!
nincsen ennek semmi értelme, milyen jó anya lennék,
mondod; az olasz riviérán hunyorogtam volna a messzeségbe,
ha nem dobod el magadtól a lehetőségét
istenem, te-nem, te nem tűntél ilyennek ezelőtt
- és mi lenne igaz azután, hogy még te is, aki
kötelet fontál velem a távolságból, te
elengeded a végét és nézed, ahogy zuhanok
megmentettelek volna önmagadtól is, ha hagyod
ránk nehezedni a boldogság súlyát, akartad?
valaha is, vagy nem is, de bevallhatod, hogy találtál mást
felveszlek a földről és recéid számolom
szénné égett valóságok között ficánkoló remény,
amit a beléd vetett hitem táplált, mióta
egy kurva nagy találkozásból születtünk újra
milyen üresen tátong a tér a fátyol mögött
lassan csordogál medrében a néma odaadás,
ahogy távozni készülsz még utoljára, kedvesen
szólsz hozzám, ne veszítsük el egymást, kataklizmám
voltál s leszel az örökkévalóságig, hisz tudod, de én
már csak a vállad fölé képzelem óvatosan
nem fáraszt többé a gondolat, hogy te is el -
hagysz, amint a nap felbukkan sivár léted
általam felvirágoztatott hajnalán.

Rab országban rab a lélek
Álmukban látják, hogy eszerint kélnek
Sokszor érzik, hogy tenni is félnek,
Mert elmenni vagy maradni egyaránt vétek.

Rab országban rab a gondolat
Megfélemlítő a véleményáradat
Köves partjain töredezik a vakolat
Bélyegét rányomja az uralkodó-i hangulat.

Rab országban kirakatválasztások
Üvegarccal ellátott ó-rendszerváltozások
El nem feledett múltbéli hazugságok
Alkotják fog hegyén a megrekedt átkot;

Hisz rab országban megállt végleg
Nem érdekel senkit a rothadó lényeg
Belülről zabálja széjjel a féreg
S démonok torkából zeng az ítélet,

Hogy a szabadság nem egy állandó tényező
Csak addig a miénk, míg van hozzá levegő
És nem nyugszik bele búsan a független megvető
Hogy szépiaszínre vált lassan egy gondolat, oly felemelő,

Hogy csak szabad országban lehet szabad az élet,
Tengerkék igazával megvetettek a remények
S nappalok, holnapok, éjszakák vagy fényévek
Távlatából sem csorbulnak a ránk váró jövőképek.

Ma este csak hozzád lenne türelmem
Együtt eltemetni az egész világot
És csak egy éjszákára elhinni azt,
Hogy nem lett elrontva a teremtés
És minden a helyén van.
De mivel a teremtésbe valahol hiba csúszott,
Egyedül vagyok ma este.

Kedvetlenül pillantott a semmibe; és a semmi visszanézett
szemezésüknek a következő harmincnyolc esztendőben
az idő rohanása sem vethetett véget -
így vétetett hát semmibe a tétova merengés
"hogy mi mindent jelent a valódi létezés?"
a nevetést, csendülést, fájdalmas teremtést
miről nem tudott semmit, de a semmi sem tudta jobban
hogy az életben az értelem legtöbbször szótlan
és a jelentés csak délibáb a neuron-szőtte bogozatban
az álomban is az a szép, hogy illékony és megfoghatatlan.

Elkésett angyalokkal számolom és aztán csigavonalba rendezem
a homokóránk pergő gránátalmamagjait
Az egész olyan, mintha egyszer már megtörtént volna
Csak már nem emlékszem, hogyan kezdődik

Megfordíthatnám újra a homokórát
És ihatnám tovább a tekilát
Az angyalokkal, akik már túl részegek
De én hányok helyettük
Ők élvezik, én meg félek

Naprol napra jobban megvagyok gyozodve hogy isten szeret, ha fulem siket is e szeretre, hirvivo angyalt valaszt. Csak nekem formalva hogy mindenkepp megertsem. Íly onzetlen fenseges szeretet vajon kis szivem elbirja majd? Ugy erzem szetrobban, viszonozni szeretnem. Amit ugy tudok a legjobban ha boldogsagommal konyeket csalok szemebe

Ki mit tud és mennyit?
Senki semmit s én magam is csak egy
parányit egy ámító univerzumból.

Na és mi van a jég alatt?
Meleg víz és felfedezetlen tengerek.
Érzések, arcok és emberek.

Többet tudok, vagy kevesebbet?
Ha jól kiismerlek, úgy leolvadnak
A felvetett maszkok az arcunkról.

Honnan tudná a közember, hogy mi rejtőzik
Zöldeskék szemek birtokában?
Vagy egy tündér titkos, cseles mosolyában?

Nem is jég talán az, mi van a felszínen
csak törékeny falak és kapuk melyek
ha lelkedet tapintják, omladoznak.

A reggel nem is olyan fagyos már,
Még mindig megszólal kismadár,
Még mindig ódát éneklünk a nyárnak,
Mikor az emberek már kabátokban járnak.

Kora reggel csak úgy ragyog a mosolyod,
még mindig napsugár üt át az arcodon,
És kincsemmé vált ez a pillanat is már,
legyen akár ősz, vagy tavasz;  nyár.

Telnek a napok és üresen feküdnek
az íroasztalon az összegyűrt lapok.
S a toll, mely szavakban festett álmot s a mennyt,
Tegnap már csak furcsa firkákban fáradt el.
Hova egy ilyen élet?
hol nap mint nap ijesztő álmokban látok tükröt
és felkelni nehéz, beszélni nehéz,
s megállítani az esést,
nagyon nehéz.
De immár márciusra lapoztam a kalendáriumom...
Márciusban talán kinyílik a virág és
elmúlik a fájdalom.
Jön a meleg, az enyhetadó, s egy szép napon majd
ott találom magam, ahova én vagyok való.